Testvéred nem hagy el soha

Eredeti: Moonshadow portalon, szerző: Ayesha (törölve lett)


Testvéred nem hagy el soha by Ayesha

1.

Le kell írnom mindazt, ami velem történt. Ezt az egyet biztosan tudom. Vannak, akik ezeket az eseményeket a nem létezés végtelen tengerébe süllyesztenék. Ahogyan engem is. Ma reggel megint nem vettem be a tablettát. A tabletta… Jól eső tompaság, álomtalan álom. És az emlékek. Mintha nem is velem történtek volna. Elvesznek, ahogy szép lassan elveszek én is. És akkor Ő sem jön el. Pedig nincsen már senkim rajta kívül. Akkor szokott jönni, ha múlik a gyógyszer hatása. És beszélgethetünk. Mint régen. De ha nincs a tabletta minden olyan kusza. És a rémálmok is újból előjönnek. Bekerítenek, eltöltenek mindent. Szinte kézzel foghatóak, és abban a pillanatban, a legszörnyűbb pillanatban, amikor más emberek verítéktől lucskosan sikítva ébrednek fel rájövök… Rájövök, hogy én végig ébren voltam.
Amit most leírok az sajnos nem valami fantazmagória. Amit most leírok, az az életem. Egy olyan történet, aminek nem szabadott volna megtörténnie. És aminek már nincs más tanúja rajtam kívül. Ezért jegyzem le, amíg a tabletta lassan bele nem taszít az örök sötétségbe, és meg nem szabadít végleg kínzó sorsom emlékétől.

2.

Márkus Diánának hívnak. Ha fel szeretném idézni életem korai szakaszát, legelőször természetesen édesanyám jut az eszembe. Most újra úgy van előttem, mint akkor, gyermekkorom távoli világában. Nagyon szép ruhái voltak, mindig szoknyát viselt, meg kopogós magas sarkú cipőt. Vékony volt, hosszú szőke haja lágyan a vállára omlott, és mindig jó illat lengte körül. Akár egy mesebeli tündér. De volt benne valami, amit máig sem tudok igazán megmagyarázni. Sokszor olyan jó lett volna hozzábújni. De ő vagy rendre utasított, vagy ha mégsem, az ölelésében mindig volt valami… Valami hazug. Kék szeme hűvös volt, a hangja éles és parancsoló. Én ezt akkor is kiéreztem belőle, amikor mások úgy vélték volna, kedvesen szól. A gyerekeket nem olyan könnyű megtéveszteni, hisz ők még a szívükkel gondolkoznak. 
Anyám nagyon szép volt, legalábbis akkoriban. Én örököltem a szépségét. Olyan voltam, mint ő csak piciben. Az emberek gyakran áradoztak neki arról, milyen szerencsés, hogy ilyen gyönyörű kisbabája van. Ő tudta ezt magától is. Ahogy azt is tudta, hogy az adományokat kamatoztatni kell. Már néhány hetes koromban válogatásokra cipelt. Három hónaposan szerepeltem először plakáton, nyolc hónaposan pedig valamilyen bébiétel reklámban. Mióta az eszemet tudom, rengeteg ember nyüzsgött körülöttem. A felnőttek mindig kedvesen bántak velem, szerettek babusgatni, az ölükbe ültettek, édességet adtak. 
Azt mondják, a kislányok szívesen képzelik magukat királylánynak. Hát én valóban királylány voltam.
A világ otthon is körülöttem forgott. Anyám inkább menedzser volt, mint édesanya, törékeny külsejét meghazudtolva hihetetlen energia volt benne, de neki is minden gondolatát én kötöttem le. Nem is dolgozott, hiszen apám és az én fizetésemből mindenre futotta. 
Apám építészmérnök volt, csendes, komoly ember. Orrán vastag keretes szemüveget viselt, a szemében mindig valami furcsa szomorúság bujkált, ami egy rövid időre tovatűnt, ha a nyakába ugrottam, vagy megpuszilgattam. Valahogy belül tudtam, ő akkor is szeretne, ha nem lennék szép. De ez akkor nem igazán érdekelt. Hiszen enyém volt a világ, és semmit nem kellett tennem érte. Csak sütkéreztem a figyelemben, amit nyilván szeretetnek hittem volna, ha akkoriban egyáltalán gondolkodom ilyesmin.
Csak a többi gyerek szimpátiáját nem sikerült elnyernem, de ez nem érdekelt, hiszen én egyenesen gyűlöltem őket, különösen a kislányokat. Nem tűrtem a konkurenciát. Szerencsére nem volt túl sok dolgom velük, hiszen a munkám miatt alig jártam óvodába. Ez jobb volt így mindenkinek, hiszen az irigy, folyton csúfolódó szőke kislány nem lopta be magát a közösség szívébe.
Anyám mindent megtett, hogy sokra vigyem. Sosem dolgozta fel, hogy bár a környezetében mindenki azzal ugratta, miért nem áll modellnek, a szülei hallani sem akartak erről. Én viszont kárpótoltam mindenért. Túl sok érzelmet azért nem akart pazarolni rám, ahogy apámra sem, és tulajdonképpen senki másra. Olyan volt, mint egy gyönyörű szobor, amiben addig gyönyörködhetsz, míg majdnem elhiszed, hogy él, de ha meg akarod érinteni, nem érezel mást, mint a márvány hűvösségét. Valahogy mindig tudtam, hogy apám is ezért ilyen szomorú. Mindketten nagyon vágytunk rá, hogy anyám egyszer hús-vér nővé változzon, de ez nem történt meg soha.
Akkoriban irigylésre méltó volt az életem. Legalábbis sokan irigyeltek. Engem viszont gyakran untattak és fárasztottak a véget nem érő fotózások és a forgatások. De édesanyám, bár amúgy mindenben a kedvemet kereste, ezen a téren nem tűrte el a hisztit. Otthon várt a csodálatosan berendezett szobám, tele játékokkal. Nem volt kivel megosztanom őket, de sosem vágytam osztozkodni, hisz akkor kevesebb maradt volna nekem. Se a játékszerekből, se a figyelemből nem volt elég soha. Kiállhatatlan kis perszóna voltam, ha valami nem a kedvem szerint volt sírtam, kiabáltam, súlyosabb esetben toporzékoltam vagy a földre vetettem magam. Apám a maga szelíd módján próbált rendre utasítani, de anyám nem vette a vállára nevelésem fárasztó munkáját, a békesség kedvéért inkább teljesítette óhajaimat. Cserébe rendesen kellet végeznem a munkámat, de ezen a téren nem is mertem ellenkezni. Ahhoz túlságosan féltem tőle. És nem ok nélkül.
Egy alkalommal nagyon nyűgös voltam, de már nem tudnám felidézni az okát, talán túl sokáig viháncoltam előző este. Ha jól emlékszem egy divatmagazinba készítettek fotókat rólam, már legalább az ötödik szoknyácskában, legalább az ezredik felvételt. Én szerettem volna pihenni; csokit és kólát követeltem. A felnőttek kérték, hogy legyek kicsit türelemmel, nem sokára végzünk. Nekem viszont nyilván kiült az arcomra a fáradtság, meg a duzzogás, és a képek csak nem akartak megfelelően sikerülni. Erre odajött a fotós, hogy a lelkemre beszéljen, de szokásától eltérően durva és ingerült volt. Én erre vigasztalhatatlanul bőgni kezdtem. A forgatást le kellett fújni arra a napra. Mindenki a fényképészt okolta, amiért megríkatott, tudták, hogy velem nagyon ritkán van gond, jó munkaerőnek számítottam. Anyám, aki természetesen nem hiányozhatott egy ilyen eseményről, rögtön ott termett. Mentegetőzött a stábnak, aztán lehajolt hozzám, megfogta a vállam és belenézett a könnyektől és festéktől maszatos babaarcomba.
- Ne sírj kicsim, otthon kapsz csokit, és mindent megbeszélünk, jó?
Kék szemében azonban volt valami, ami rosszabb volt a hidegségnél. Ma már tudom: téboly, mely akkor fékevesztett gyűlöletet fakasztott benne saját gyermeke iránt. Úgy éreztem kiáltanom kell, de csak a könnyek folytak a szememből némán, és görcsösen markolásztam a ruhám szegélyét. Beültetett a kocsiba, és egész úton nem szólt hozzám egy szót sem. Otthon levágta kicsi bőr retiküljét az asztalra. Kiabálni kezdett, arca teljesen elváltozott.
- Te hülye kis kurva, tudod hány gyerek állna térden, hogy csak egyszer kapjon olyan lehetőséget, mint amilyeneket te kapsz nap mint nap? Van fogalmad róla? Elcseszted, elcsesztél mindent, elcseszted a büdös kis életed… Soha nem lesz belőled senki, és majd moshatsz, főzhetsz valami idiótára, mint az apád.
Én szólni sem tudtam, kővé váltan álltam a magából kikelt szörnyeteg előtt, aki az anyám volt. Máskor is voltak dühkitörései, de éreztem, hogy ez most rosszabb. Apu mindig leállította. Valahogy mindig sikerült megnyugtatnia. De apu nem volt otthon. Anya pedig egyre közelebb jött. Megragadta a vállamat, és rázni kezdett.
- Rohadt kis fattyú, te nem tudod mi mindent tettem érted! Feláldoztam az életem, hogy valaki lehess. Holnap… Holnap nagyon jó kislány leszel, és mindenkitől bocsánatot kérsz, talán megbocsátanak neked.
- Én nem akarok többet fotózni menni. – mondta a vékony kis test, amit a könyörtelen kezek egyre vadabbul rángattak.
- Mi az, hogy nem akarsz? Te nem értesz máshoz, te nem vagy jó semmire, neked nincs más esélyed. Nézz rám, nézz meg engem! Te is ilyen akarsz lenni? Mondjad, ezt akarod te is? Ezt akarod?
- Nem, nem…- nyögtem halálra váltan.
- Most indulj fel a szobádba és a szemem elé ne kerülj, megértetted? Látni se bírlak… Egyszerűen hányok tőled. Nem akarlak látni! Tűnjél innen! Nem érted?
Képtelen voltam megmozdulni. Ő a ruhámat és a hajamat cibálva elkezdett felfelé vonszolni a lépcsőn. Aztán hirtelen minden elsötétült. Máig nem tudom felidézni azokat a pillanatokat. De képzeletem gonosz játékaiban gyakran felsejlik, ahogy a törékeny szőke kislány valahogy kitépi magát fúriává vált anyja kezéből, elveszti egyensúlyát, és zuhan lefele. Nem eshetett többet hét- nyolc lépcsőfoknál. De a kis test nekicsapódott a feljáró alján álló üvegvitrinnek. Mindenhol üvegszilánk és vér, ami kis patakokban szivárogva, vörös csomóvá változtatta a mézszínű tincseket….

3.

Attól a naptól kezdve minden megváltozott. Sokáig fel sem fogtam mi történt, csak azt hogy ott vagyok azon az idegen helyen, ahol minden csupa fehér, nem kelhetek fel, és mindenem sajog és fáj. Hallottam, ahogy az orvos azt ecseteli a szüleimnek, mekkora szerencsém volt, akár egy életre lebénulhattam volna. Én nem értettem, hogy lehet szerencse, hogy itt kell feküdnöm, ahol nincsenek játékok, egész nap unatkozom, a lábam fel van kötözve, és nagyon-nagyon fáj. Csak hetekkel később kellett szembe néznem a fél arcomat elcsúfító vágásokkal. Először alig akartam felismerni magam, az orvosok és nővérek egyetemes erővel próbáltak megnyugtatni. 
- Ne félj Dia, majd ha jobban leszel lesz egy operáció, amikor visszacsináljuk az arcodat olyanná, amilyen a baleset előtt volt. Akkorra már a lábad is meggyógyul, és játszhatsz a többi gyerekkel, mint eddig. 
- Minden úgy lesz, mint eddig volt?
- Igen kicsi lány, úgyhogy ne tessék itatni az egereket. - Egy jóságos kéz megsimogatta bekötözött fejemet, de az orvos együtt érző barna szemei mást mondtak, mint a kiejtetett szavak
És a szemeknek igaza volt, semmi sem lett úgy, mint rég. A sebhelyek lassan behegedtek, aztán fájdalmas műtétek sora következett, ami által a hegek egyre kisebbek és halványabbak lettek. De az arcom soha nem lett olyan. A vonásaim is egészen megváltoztak. Kiskamaszkoromtól kezdve vastag sminkel járkáltam, így már valóban alig látszott az arc, amit képtelen voltam szeretni többé. Nem az én arcom volt. Valaki másé.
Felesleges mondanom, hogy a modellkarrierem folytatásáról nem is álmodhattam többé.
De még valami megváltozott. Anyám szép márványszoborból szinte élőhalottá vedlett. Aztán hónapokig nem is láttam. Mint később megtudtam ez idő alatt a pszichiátrián gondozták benn fekvőként, és engem nem kívánt látni. Mindeközben apám azon volt, hogy visszaadja a gyerekkoromat, és hogy a kiállhatatlan kis perszónából, amivé anyám és a modellkedés tett, változzak át azé a kislánnyá, akire ő mindig is vágyott. Ez eleinte nehezen ment. Viszont az ember tanulékony állat, és mindent meg tesz azért, amit el akar érni. Én csak egyet akartam, hogy szeressenek. Szeressenek, de mindennél jobban. Lassan rájöttem, hogy elveszett fegyverem helyett másikhoz kellett folyamodnom. Ehhez a felismeréshez egy újabb tragédia segített hozzá…

4.

Az újabb, talán még az előzőnél is megrázóbb tragédiára körülbelül egy évvel a balesetem után került sor. Egy reggel félholt anyám újra simára kefélt szőke hajjal, és kisminkelve ült a vacsorához, és a tébolyultak valószerűtlen mosolyával megszorította az apám kezét.
- Gyermeket várok.
Emlékszem, apám először elsápadt, majd tűzpiros lett, és percekig nem akarta elhinni a „csodát”, ami beteg, és emiatt csak még inkább, és még reménytelenebbül imádott feleségével történt. Aztán anyám valahogyan meggyőzte… Akkor apám hatalmas erővel magához szorította, talán meg is csókolta, és anyám csodák-csodájára hagyta, arcán még mindig azzal a mosollyal, amit nem fejthetett meg soha senki.
Én szótlanul ültem, mindenki elfelejtkezett rólam. Szívemet egy akkor még ismeretlen érzés járta át. Üresség. A lelkem… Én máig nem tudom hova tűnik ilyenkor. De arra emlékszem, hogy akkor apám végre magához ölelte a széken szótlanul ülő üres testet.

5.

Aztán megszületett a baba. Az új Márkus Diána. Anyám talán túl sem élte volna, ha nem így történik. A kicsit Márkus Elizának hívták. De ez ne tévesszen meg senkit. Ő én voltam. Csak Lizát soha nem kaszabolták szét az üvegszilánkok. Ezért szerették. Olyan szép volt. Néha én is ámulatba estem. És elképzeltem, hogy én vagyok a kisbaba az ágyban, aki semmit nem csinál, aki senkit nem szeret, de akit mégis mindenki imád, akit mégis mindenki becéz. Apám hevesen tiltakozott, hogy anyám Lizával is az én utamat járja. De őt nem lehetett megállítani, újra kivirult, folytatódott a színdarab, csak most Márkus Elizával a főszerepben. Viszont volt egy zavaró porszem a gépezetben. Egy szétkaszabolt arcú kislány, egy lépcső, egy vitrin, üvegszilánkok, véres szőke tincsek…
Anyám úgy nézett rám, mint egy régi, kiselejtezett bútordarabra, amelyet azért nem árt néha kötelességtudatból letörölgetni. De amitől azért tartani kell. Mert a régi selejtes darabok is nagy titkok tudói. Talán csak ők igazán azok.

6.

Liza hamar belopta magát mindenki szívébe. Kiságyát mindig a látogatók egész rajongó tábora vette körül. Én a baleset óta nagyon csöndes és visszafogott lettem. Ha engem észre is vettek, csak azt a fura kifejezést láttam a szemükben. Sajnáltak. Talán néhányan átérezték a helyzet groteszkségét, amikor ránéztek a sarokban ülő összetört, és a kiságyban szuszogó vadonatúj játék babára. Én pedig gyűlöltem az embereket, akik szemében csak a szánalmat láttam, ahelyett hogy… Tudják, mint régen. Aztán rájöttem, hogy ennél már csak egy dolog rosszabb. Ha elfelejtenek. Akit elfelejtenek, az egy idő után megszűnik lenni. Ezért minden erőmmel küzdenem kellett ez ellen.
Márkus Dianának nem volt más választása, minthogy okos és elbűvölő legyen. Ezért okos és elbűvölő lettem. De ez is kevésnek bizonyult egy kisgyerek bájával szemben. Aki ellopta a sorsomat, és ellopta tőlem a szeretetet. Mert nem igaz, hogy a szeretet végtelen, nem igaz, hogy mindenkinek jut. Vannak emberek, akik felszívják maguknak az összest, és nem osztozkodnak senkivel. Ugye ismerős? Mikor elvesznek tőled valamit, ami a tied. És akárhogy küzdesz, akárhogy tiltakozol, a lelked mélyén tudod, hogy soha nem kaphatod vissza. És akkor megfagysz. Én ezt éltem át, pedig csak nyolc éves voltam. Csak egy kisgyerek. Legalábbis kívülről. Mert belül nem maradt semmi… Semmi… Egy üreges, törött porcelánbaba…


7.

Liza egyre nőtt, persze jöttek a poszterek és a bébiétel reklámok. Lassan másfél éves lett. Akkor került sor arra az éjszakára, ami mindmáig kísért, és ami megfejthetetlen ködével ott van a legsötétebb rémálmaim mélyén. Nehéz erről írni, érzem, ahogy megbicsaklik a toll a kezemben, de most nem futamodhatok meg. Az események rekonstruálását itt is gonosz képzeletem végzi el újra meg újra, a tovatűnő emlékezet helyett. A képzelet a legnagyobb csoda, és egyben a legsötétebb átok. Aki zseniket és őrülteket teremt, hosszú, magányos éjeken…
Tehát azon az éjszakán Dia nem tudott aludni. Valami nagyon kínozta belül. Édesanyja még nem ért haza, azért lábujjhegyen besomfordált szülei hálószobájába. Apja egyedül feküdt a hatalmas franciaágyon, vézna, szőrös testével elveszettebbnek és szerencsétlenebbnek tűnt, mint valaha. Dia megérezte ezt. Megérezte az őt és apját összekötő közös nyomort. És elhatározta, hogy szövetséget kötnek. Hogy apja ezután csak az övé lesz. A kislány bemászott a férfi mellé az ágyba, odabújt hozzá, és egészen a füléig magára húzta a paplant.
Apja felriadt szunyókálásából, és kérdőn nézett a gyerekre.
- Mit akarsz kisbogár? Rosszat álmodtál?- kérdezte a férfiatlanul vékony, fáradt hang.
- Papa, én szeretnék kérni valamit…- Dia félt, érezte, hogy ez egy nagyon fontos pillanat. Felemelte a fejét, sebhelyeit eltakarták az arcába hulló, mézszínű tincsek.
- Mondjad csak kicsim.
- De előbb ígérd meg, hogy teljesíted!
- Ezt nem tudom megígérni, csak ha majd…
- Ígérd meg!- sipította ellentmondást nem tűrő hang, ami akkor alig hasonlított a kislányéra.
- Jól van Dia, mondjad mi az.
- Ígérd meg, hogy nem szereted többé anyát meg Lizát. Csakis engem. – a kislány ezt már suttogva mondta. Mint egy titkot. Mint egy nagyon nagy titkot, amit kettőjükön kívül senkinek nem szabad meghallania.
A férfi zavartan elmosolyodott, és boldogtalan nevetés tört elő a tokából. Nem értette. Nem akarta megérteni. Nem fogta fel a pillanat súlyát. Hogy lehetett ennyire ostoba! 
- Kicsim ezt nem ígérhetem meg. Liza is ugyanúgy az én lányom, anya meg a feleségem. Majd ha Te is anyuka leszel, meglátod, hogy egyik gyerekedet sem fogod…
- Nem igaz!- ez már hisztériás ordítás volt, ami már biztosan nem jöhetett egy gyerek szájából, legalábbis az apa ezt érezhette. - Mindketten csak Lizát szeretitek. Te és anya… Te és anya… Mindketten. Anya… Te szereted anyát, de ő gyűlöl téged. Érted? Nem is tudod, hányszor elmondja mennyire utál. Hogy undorodik tőled. De tőlem is. Ő tette ezt velem. Tudd meg, hogy ő volt!- a férfiben abban a másodpercben minden összetört, és Dia látta ezt, és biztosan boldog lett volna, ha egyáltalán képes lett volna bármilyen érzelemre azokban a percekben. - És még egyszer megteszi. – sziszegte- Igen, meg fogja tenni. Még egyszer meg fogja tenni, és Te nem tehetsz semmit. Mert most már én is gyűlöllek! Gyűlöllek...
Az alig tíz éves Márkus Diána kiviharzott a szobából. Rácsapta az ajtót kővé dermedt apjára. Ez volt az utolsó képe róla, ahogy ott ül a nagy francia ágyon, néz maga elé üveges szemmel, keze az ágytakarót markolja. Majd erőtlenül a lánya felé nyúl, de az ajtócsapás hangjára a keze lehanyatlik. A kislány néha azt képzelte, hogyha újra benyitna abba a szobába, még mindig ott találná apja szellemét az ágyon, vékony ujjai jéggé dermedten fogódzkodnak a puha szövetbe. 
Dia ezután a szobájába indult. Az az Dia teste, mert e lelke,- vagy ha jobban tetszik a szíve, tehát az a hely, ami érző emberré tette- megint elhagyta, mint már oly nagyon sokszor. De Dia teste mégsem a szobájába ment. Hanem a földszintre, a gyerekszobába. Kisbaba korában neki is ez volt a hálószobája. Milyen szép levendulaszínűek voltak a falak. És milyen sok a játék. Az a nagy maci is az övé. Odalépett, és az ablakon beszűrődő holdvilág fényénél megölelte az ő Teddy-jét. De a puha macitest most nem adott semmi meleget. Olyan hideg volt, mint… Mint amilyen ő volt odabenn. Aztán a kiságyhoz lépett, kezében még mindig ott volt a játék. A kiságyban ő feküdt. Az ő göndör tincsei hullottak a fehér arcocskára. Az ő egyenletes szuszogása töltötte be a szobát. Reggel majd jön anya, felébreszti, szép ruhát vesznek fel, és nyakukba veszik a várost. Aztán hirtelen éles penge vágott az agyába. Az ott egy másik kisgyerek. Igen, egy másik kisgyerek, anya őt kelti fel reggel, őrá ad szép ruhát, és vele veszi nyakába a várost. Ha csak el nem tűnne. Ha a nagy macit a gonosz kisbaba fejére szorítaná, megszűnne az egyenletes szuszogás. Megszűnne a baba is. Megszűnne. Megszűnne. Az arca kék lenne és torz, pont ilyen, ahogy most a beszűrődő holdfénynél látszik. Igen, mintha már nem is szuszogna. Talán sikerült? Sikerült örökre eltüntetnie? Nem, nem sikerülhetett, akkor anya nagyon sírna. És apa is. Nem teheti meg. Mindenki megtudná, hogy ő tüntette el a gonosz kisbabát, hiszen mindenki szerette kivéve őt. És akkor gyűlölnék. Nem, nem, nem! Milyen jó is, hogy nem ölte meg Teddyvel. Szerencsére újra szuszog. Akkor ő mehet is lefeküdni a saját ágyába. Még hallotta hazatérő anyja lépteit, és a bejárati ajtó tompa csukódását.

Szóval valahogy ilyen lehetett az az éjszaka, ami kis családom egyik tagjának már nem hozta el a reggel. Talán valóban így volt.

8.

Az ezután következő pár hét teljesen a feledés ködébe vész. Tudtam, hogy apám meghalt. És anya, meg Liza sem lehet velem. Valahogy mindig azt éreztem, hogy nekem is szerepem van abban, hogy így alakultak a dolgok. Talán, az, amit apának mondtam. Akkor még egyáltalán nem tudtam felidézni a történteket, úgyhogy muszáj volt a megérzéseimre hagyatkoznom, mert kérdezni nem akartam. Babonásan féltem attól, milyen válaszokat kaphatok, ha túl sokat faggatózom.
Annyit mondtak, többé nem mehetek haza, de arra már nem emlékszem miért. Kati néni és Vili bácsi vettek magukhoz. Vili bácsi apám bátyja. Már két felnőtt gyerekük volt, amikor hozzájuk kerültem, így talán nem is bánták volna az üres fészek újbóli benépesedését, ha nem tudták volna miféle tragédia vezérelt hozzájuk. A városból nem kellett elköltöznöm, de mivel az új otthonom a település egész más részén feküdt, másik iskolába kerültem. A nagybátyámék megadtak nekem mindent, amit egy megtépázott kakukkfióka kaphat. Persze nekem ez kevés volt. Nagyon kevés. De megtanultam türelmesnek lenni, és az életemet arra tettem fel, hogy megtaláljam azt a valakit, aki majd egészen az enyém lesz. Aki elűzi a rémálmaimat, és betölti azt a sajgó űrt, ami örökké csak űzött tovább és tovább, és sehol nem hagyott nyugtot ezen a világon.

9.

Az életem az ezt követő években nagyon hasonlított bármelyik átlagos kislányéhoz. Ha megláttak volna az utcán, nem néztek volna utánam, mert nem volt bennem semmi, ami odavonzotta volna a figyelmüket. Nem voltam már szép, de csúnya sem, hála az orvostudománynak, amely elviselhető arcot varázsolt nekem. Ha megismertek volna, valószínűleg megkedvelnek, mert igazi kaméleon voltam és mesterien megéreztem ki milyennek szeretne látni. Ezer arcom volt, és ösztönszerűen váltogattam a szerepeimet. Ha pedig szerettek volna igazán megismerni, sajnos kudarcot vallottak volna, mert a lelkembe nem volt bejáratos senki. A bensőm mélyébe vezető kapukat nehéz lakatok őrizték. És a lakatok kulcsát nagyon messzire eldobtam. Hogyha lehet, még én se tudjam megtalálni őket.

10.

Anyát és Lizát igyekeztem kiverni a fejemből. Ez nem is lett volna nehéz, mivel anyám soha nem keresett. Az új családomban sem beszélt róluk senki. Nem éreztem természetellenesnek a viselkedését, hiszen nem szeretett, és már használni sem tudott volna semmire. Liza biztosan kitöltötte az egész életét. Nekem sem hiányoztak. Néha azt képzeltem, meg is haltak mindketten. 
Négy év telt el azzal, hogy próbáltam erőszakot tenni a gondolataimon, és elmém legmélyére süllyeszteni őket. Néha már úgy tűnt, sikerül. Viszont egy nap az egyik TV reklámban felfedeztem a húgomat. Bár utoljára másfél évesen láttam biztosra vettem, hogy ő volt. Pufi babaarc, kék szemek, és göndör mézszínű tincsek. Akárcsak én, annak idején. Pont ennyi idős voltam, mikor a baleset történt. Mint egy eszelős kaptam a távirányító után, és kapcsoltam ki az átkozott készüléket. Még jó, hogy nem volt ott senki. Iszonyúan fájt volna, ha más is látja, mennyire feldúl. Testemet átjárta a rémület, mely azután már mindig velem maradt. Először alig tapinthatóan. Aztán lassan kézzel foghatóan.

11.

Bár korábban alig kötött le a TV, ezek után ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a képernyő előtt üljek. Kezdetben magamnak is alig mertem bevallani miért. Őt akartam látni. Abban az időben Liza karrierje felfelé ívelhetett, mert egyre több magazinban, és reklámban tűnt fel. Nekem pedig lételemmé vált, hogy legalább ilyen közvetett módon kövessem az útját. Józan perceimben azzal nyugtattam magam, hogy csak örömmel tölt el, hogy jól van. De tudtam, hogy ez több annál. Mintha egy elveszett részemet kaptam volna vissza. Olyan lett számomra, mint a drog. Kivagdostam az újságokból a képeit, ha egyedül voltam otthon a TV előtt gubbasztva vártam mikor tűnik fel. Később videóra is vettem a szerepléseit. 
Arra viszont kínosan ügyeltem, hogy a nevelőszüleim nehogy bármit is megneszeljenek a történtekből. Nem vettem volna a szívemre, ha bolondnak néznek. Vagy talán azt nem akartam, hogy ők is lássák Lizát. Éreztem, hogy ki akarna túrni, és azt is, hogy van hatalma hozzá. Rettenetes hatalma van Lizának. De hogy miért, azt nem tudtam volna megmondani.
Ezekben az időkben egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy élőben is lássam a húgomat. Tudtam, hogy ha ez megtörténik, elindulok egy olyan úton, amiről már nem fordulhatok vissza. Mégis éreztem, hogy beszélnem kell vele. Ő az egyedüli, aki tudja mi történt azon az éjszakán. Amikor apa… Aztán magam is beláttam, hogy ez mekkora badarság. Hisz még csak másfél éves volt akkor. És mégis… 
Ki kellett eszelnem, hogyan találkozhatnék vele. A legegyszerűbb az lett volna, ha Vili bácsiék segítségét kérem. De a régi családom tabu téma volt az otthonunkban. Azt hiszem, nagyon gyűlölték az anyámat. Valószínűleg őt hibáztatták mindenért.
Nem kínálkozott más megoldás, minthogy elmenjek a régi házunkba. Ahol persze nem is jártam az óta. Buta ötlet volt, hiszen nagy valószínűséggel anya és Liza már rég eladták azt a rossz emlékű épületet, talán már nem is ebben a városban élnek. Mégis. Tudtam, hogy nem lakhatnak máshol. Hónapokon át terveztem az utamat a kertvárosi családi házba, ami életem első tíz évében az otthonom volt. Mintha pokoljárásra készültem volna. De reméltem, hogy az alvilágba vezető út meghozza nekem a szabadságot. Akkor még reménykedtem benne, hogy van megváltás a számomra.

12.

Három héten át iskola után minden áldott nap kibuszoztam a régi házunkig. Próbáltam kideríteni, vajon az én családom lakja-e még. De egy lélek nem ment se ki, se be. Én csak távolról néztem az épületet, egyszerűen nem voltam képes közelebb menni. Az a ház, mintha elmém lelakatolt birodalmát testesítette volna meg. Nem tudtam, hogyha belépek miféle rémeket találok. De közben egyre hallottam a bennem lévő sötétség szavát, ahogy hívott, először halkan, majd egyre hangosabban, végül már mintha egy eszelős hang sikoltott volna az elmémben. Éreztem, ha tovább húzom az idegeimet, megőrülök.
A lábam lassan vitt egyre közelebb és közelebb. Nedves tenyeremmel lenyomtam a kapukilincset. A kapu zárva volt. Még visszafordulhatok. Még futásnak eredhetnék végig a városon, egészen a nagybátyámék házáig, fel a szobámba, ahol a jól ismert bútorok között magamra zárnám az ajtót. Magamra zárnám örökre. 
A pánik szerű félelem azonban szép lassan megszűnt. Az a nyugalom szállt meg, amit az ember akkor érezhet, amikor öreg, beteg teste lassan végleg megadja magát a halálnak. Amikor megválik a tudatától. Amikor megválik sorsa irányításától. A bensőmben lévő tompa hang parancsára átmásztam a kerítésen. A bejárati ajtóhoz mentem. A nehéz fémkilincs természetesen nem engedett. Nincs itthon senki. Annyi baj legyen. Megkerültem a házat. A pinceablakot nyitva találtam. Mint mindig. Így a macskák szabadon ki-be járkálhattak. Vajon beférek én még ezen? Egykor befértem. Most sem lehetek sokkal nehezebb. Szinte olyan vékony voltam, mint egy anorexiás, és tizenhat éves korom dacára igen fejletlen. Már jó ideje utáltam enni. Tehát valahogy befértem. Megcsapta az orrom a dohos szag. A gyomrom felkavarodott, és mintha a félelem is kezdett volna visszatérni remegő tagjaimba. Vékony, ingatag lábaim valahogy felvittek a konyhába. Le voltak húzva a redőnyök. A félhomály szinte kivehetetlenné tette, mi van odabenn. Aztán a szemem lassan hozzászokott a sötétséghez. Minden bútor ugyanott volt. Ugyanott, mint, amikor utoljára láttam. Hiába is anyám egy őrült, mindent ugyanúgy hagyott. Ha az egész családja halt is volna meg itt, akkor is itt lakna ugyanezen falak között, változatlan díszletekkel, ugyanúgy.
Az emlékképek zavarosan, és válogatás nélkül lepték el az önmagával való küzdelemben végsőkig kifáradt agyamat. A sarokban, mintha egy karácsonyfa állna. Tele van színes díszekkel. Közelebb megyek, hogy megnézzem, mi van a fa alatt. Az emeletről zaj hallatszik, apu talán épp most jön le a lépcsőn. Elébe szaladok. És rohantam felfelé a lépcsőfokon, melyeken anyám kezei közül zuhantam le egykor. Már fenn is voltam, megmarkoltam szüleim hálószobájának kilincsét. És akkor artikulátlan sikítás és sírás tört elő belőlem. Hiszen apa meghalt. Pont ebben a szobában. Főbe lőtte magát. A vére és az agyveleje beborítja a fehér ágyneműt. Anya tébolyultan sikolt. Kezei a torkomon. Emberek jönnek, kiszabadítanak a szorításából.
Zokogva térdepeltem a bezárt szoba előtt. Hát így történt. Megkövülten támolyogtam a gyerekszoba felé. Minden levendula színű, a kis Liza Teddyvel játszik. Még csak másfél éves. Odamegyek hozzá. Végigsimítom a selymes szőke tincseket. És akkor, megfordul, és egyenesen a szemembe néz. Az utolsó emlékem a saját sikításom volt. 
Elájultam. Nem tudom meddig fekhettem ott, de arra lettem figyelmes, hogy valaki fölém hajol, és elkerekedett szemekkel mustrálja az arcom. Liza volt. De nem a másfél éves Liza. 
Lassan felültem, a fejem sajgott, mintha másnapos lennék.
- Te mi a fenét csinálsz a szobámban? Talán betörő vagy? Vagy gyilkos? – elnevette magát. Láthatóan semmi félelmet nem érzett, mikor hazatérvén egy idegen lányt talált a padlószőnyegen heverve.
- Nem vagyok gyilkos. – mondtam alig hallhatóan.
- Akkor miért vagy itt?- a hideg kék szemek, mintha egészen az agyvelőmig láttak volna. Ennek a lánynak nem lehet hazudni. Legalábbis én nem voltam rá képes.
- A nővéred vagyok. - mondtam egyszerűen. Ekkor láttam először megrökönyödést az arcán.
- Nekem nincsenek testvéreim. Csak én és anya lakunk itt.
- Soha meg sem említett?
- Te bolond vagy. Nem lehetsz a nővérem. Nézd…- odahozta az íróasztalán álló kis tükröt.
Belenéztem. Ramatyul festettem. Csapzott, hollófeketére festett hajam az arcomba lógott. A pofacsontom túlságosan kiállt, mivel oly annyira vékony voltam. Az arcomon lévő vastag sminket leáztatták rólam a könnyek és a hideg veríték. Így feltűnőbbek voltak a bal arcféltekemet borító vékony forradások. Viszont a vonásaim megőriztek valamit arcom genetikailag öröklött szépségéből. És a szemem pont olyan kék volt, mint az övé.
- Nos?- nézett rám kérdően.
- Igazad van, tényleg nem igazán hasonlítunk egymásra. De nézd, a szememet… Ugyanolyan színű, mint a tiéd. És az orrunk is hasonlít…
Kikapta kezemből a tükröt, és az ágyára hajította.
- Neked elment az eszed! Nekem nem lehet ilyen ocsmány testvérem! 
A szavai csontig hatoltak. Felpattantam, és kifelé igyekeztem.
- Várj!- hallatszott a hátam mögül.
- Mondd, ha tényleg a nővérem vagy, miért nem laksz velünk?
- Ezt én sem tudom pontosan. De anyukád már nem akart engem.
Liza erre nem mondott semmit, de elégedett mosoly játszott a szája sarkában. 
- Ha akarod, máskor is eljöhetsz. Az iskolában nem sok barátom van, és ha nem dolgozom, sokszor unatkozom egyedül.
- És anyukád?
- Vele ne törődj… Ő szinte soha nincs itthon.
- Akkor ki vigyáz rád ilyenkor?
- Valami babysitter, de le se szarja a fejemet. Elég unalmas egy nő. Ideje lenne kicsinálnom.
Meg sem lepődtem a szavain, és a gondolkodásmódján. Ismertem jól. Ha nem úgy alakul a sorsom, ahogy, biztosan én is ilyenné válok. Szívtelen, önző kis dög.
- Én nem jövök többet ide. Viszont, ha van kedved, néha megvárhatlak, amikor végzel a suliban. 
Akkorát haraptam az ajkamba, hogy kis híján kicsordult a vérem. Miért mondtam ezt? Teljesen ösztönösen jött. 
- Oké. Akkor még találkozunk, nővérkém. – hamisan elmosolyodott, arcán megjelentek a gödröcskék, amelyek anyám és az én arcomat is oly elbűvölővé tették egykor. – És vigyázz a banyával, nehogy észrevegye, hogy betörtél ide.
Már nem emlékszem hogyan keveredtem ki a házból. Hazafele menet arra gondoltam, nem is kérdeztem meg Lizát, melyik iskolába jár. „Ez úgy is egyértelmű, nem?”- kérdeztem magamtól. „Abba, amelyikbe Te, annak idején…”

13.

Ezután rendszeresen találkoztunk, majd’ minden héten. Az öröm, hogy végre nem vagyok egyedül, végre van valaki, aki megért, aki betör az áthatolhatatlan falon, amelyet magam köré építettem eleinte szinte megrészegített. Van egy testvérem. Mindemellett józan eszem nem kételkedett kapcsolatunk bizarr és romboló voltában. Liza csak nyolc éves volt, amikor kezdetét vette különös barátságunk. De némely megnyilvánulása egy sokat tapasztalt felnőttnek is becsületére vált volna. Nagyon különös kislány volt, de én tudni véltem mi minden lakozik benne. Ilyenkor szánalommal vegyes gyűlölettel néztem a mesterfodrászok által kreált, mégis tökéletesen természetesnek ható göndör szőke tincseit, és gyönyörű mélykék szemét, amely magába tudta szívni a világ minden érzéketlen hűvösségét. A szemünk valóban egyforma volt.
Nem sokára már majdnem minden nap vártam rá, és legtöbbször hiába. Ilyenkor később mindig azt mondta, dolgozott, de én tudtam, ha nincs kedve találkozni velem, egyszerűen másik úton megy haza. Ha épp olyan hangulatban volt, a hét majdnem minden napján együtt voltunk. Gyakran elmentünk egy csendes parkba, vagy egy elhagyott játszótérre. Ilyenkor elővette az otthonról hozott játékait, és órákon át játszottunk meg beszélgettünk. A társasjátékokban mindig ő nyert, vagy, ha mégsem eszeveszett hisztit csapott. Ha beszélgettünk folyton kigúnyolt és nagyszerűen ráérzett a gyengeségeimre. Tudtam, hogy Liza gonosz. És, hogy meg sem próbál jó lenni. De nem szabadulhattam. Hiszen Lizának nagyon nagy hatalma volt.
Lassan úgy éreztem, nincs is szükségem másra rajta kívül. A nagy gonddal kiépített iskolai kapcsolataim szép lassan elsorvadtak. Hiszen minek is lenne szükségem rájuk, akik csak az aktuális álarcomat látják, ha itt van Liza, aki még önmagamnál is jobban ismer. Ha akartam volna, sem tudtam volna elbújni léleklátó szemei elől, amelyek részvétlenül vájkáltak agyam rejtett zugaiban.
Éreztem, hogy ez a kapcsolat egyre jobban felemészt, és lassan mindent kiírt körülöttem, ami miatt érdemes lenne folytatnom a nyavalyás életem. Teljesen tőle függtem. Miközben a lelkem egy része még mindig ugyanúgy gyűlölte, mint amikor a világra jött. Aztán rá kellett jönnöm az igazságra. Lizának egyetlen célja van. Ez nem változott az idők folyamán. Csak azért jött el az életembe, hogy elvegyen mindent, ami az enyém. És én lassan megszűnjek, miközben ő egyre erősebb lesz.

14.

Már két év telt el azóta, hogy Liza hús-vér valójában is az életem részévé vált. Akkoriban már egyre tudatosabban kínzott. Ha tudta, milyen átkozottul szükségem van rá, hetekig nem volt hajlandó találkozni velem. Viszont megérzett minden a kapcsolatunk leépítésére tett halvány kísérletet, és még gyökerében elfojtotta őket. 
Elérte, hogy ha a nevelőszüleim nincsenek itthon, felvigyem a szobámba. Azt viszont mereven elutasítottam, hogy életem bármely szereplőjével megismerkedjen. Tudtam, hogy abban a pillanatban elvenné tőlem őket. Neki ott van anyánk, akivel viszont én nem voltam hajlandó találkozni, de még a nevét sem vettem a számra. Lizát ismerve még arról sincs fogalma, hogy Ő és én apa halála után valaha is találkoztunk egymással.
Egyik nap sugárzó arccal várt rám a suli előtt. Az én sulim előtt. Rögtön rosszat sejtettem.
- Te hogyhogy itt?- kérdeztem.
- Elmaradt a két utolsó órám. Gondoltam benézek. De te nem jöttél. Úgyhogy összeismerkedtem pár osztálytársaddal, akikről meséltél.
- Hazudsz! Soha nem mutatattam meg őket neked! Honnan tudtad volna, kik az én… 
- Ó, dehogy nem! Nem emlékszel? 
Megkövülten meredtem rád.
- Mit mondtál nekik?
- Csak, hogy én vagyok a húgod. Úgy néztek rám! Te el sem tudod képzelni mennyire meg voltak lepve. Rólad akartam beszélni velük… De nem valami jó fejek, jó hamar leráztak. Azt hiszem hagyom is a fenébe őket. Neked is ezt kéne tenned. Sokkal jobb arc vagy náluk. 
- Ezt nem hiszem el, nem megmondtam ezerszer! 
- Most mi bajod van. Én csak jót akartam. Csak mondtad, hogy mostanában nem jössz ki velük, és…
- És? A fene esne beléd! – Most kivételesen rajtam kezdett erőt venni a hisztéria. – Azt akarod, hogy ne legyen senkim, ugye? Ugye ezt akarod? 
Lizának sírásra görbült a szája, és jókora krokodilkönnyek kezdtek el potyogni a szeméből.
- De hiszen én jót akartam. A húgod vagyok. Vagy jobban szeretnéd, ha nem lennék? Ha eltűnnék? Ha megszűnnék? – És vékony karjaival átölelte a derekamat. Érthetetlen lelkiismeret furdalás kerített a hatalmába. Én is megöleltem. Hideg ujjaimmal végigsimítottam a selymes, hosszú tincseket. Lehajoltam, mivel még jóval alacsonyabb volt nálam, és megcsókoltam az arcát. Már én is könnyeztem.
- Gyere, menjünk haza hozzánk! Vili bácsiék ma csak későn érnek haza.
A szobám birodalmában talán felszabadultabban mulattunk, mint valaha. Liza szokatlanul kedves volt, és én engedtem, hogy hatalmába kerítsen a hamiskodása okozta mámor.
Hirtelen ajtócsapódás hallatszott. A nagybátyámék előbb hazaértek. Pánikba estem.
- Ne aggódj!- mondta Liza angyali mosollyal. Már ők is ismernek!
- Az nem lehet!- értetlenül bámultam rá. Ő csak mosolygott. Rám villantotta apró, fehér gyöngyfogait.
- Már hogyne lehetne. Nézd csak!
Minden erőm elhagyott, képtelen voltam megmozdulni. A húgom, akit szilárd meggyőződésem szerint Vili bácsiék még sosem láttak, könnyű léptekkel odalibbent a családi asztalhoz. Mintha mindig is itt élt volna. Mintha az ő otthonában lennénk, nem az enyémben.
- Kérsz valamit enni kicsim?- kérdezte Kati néni felpillantva a mosogatásból. Hát valóban ismerik…
- Szívesen bekapnék valamit. – felelte behízelgő hangon.
A szőke fej a nyíló bejárati ajtó felé fordult.
- Hát hazaértél papus!- mondta, és kislányos kuncogással a belépő Vili bácsi nyakába vetette magát. A fehér kis kezek úgy fonódtak a nagybátyám nyakára, mintha soha többé nem akarnák elereszteni…

15.

A fejem eszeveszettül zúgott. A karomból valami cső lógott ki. Infúzió. A kórházban voltam. Egyes egyedül a fehérre meszelt kórteremben. Nem, nem hiszem el, hogy ez megtörtént. Hogy még egyszer megtörtént. Valóban elvesz tőlem mindent. A tudtom nélkül befészkelte magát a családomba. De hogyan? És mikor? És Vili bácsiék miért nem említették soha, hogy Liza odajár hozzánk? Talán anyámmal együtt ment? Milyen tébolyult titok lappang itt?
Éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Nagy nehezen elfordítottam a fejem. Ő állt az ajtóban.
- Szia! Hogy vagy? Úgy aggódtunk miattad! Egyszerűen összeestél… Ijesztő volt. Szerintem nővérkém, valami komoly baj van veled.
- Gyere ide. - Mondtam halkan. Újra a jól ismert tompaság kerített a hatalmába. - Ülj le ide az ágyra.
Liza engedelmeskedett.
- Most pedig azt akarom, hogy ettől a naptól kezdve tűnj el az életemből, és ne gyere vissza soha többé. Megértetted?
Értetlenül nézett rám.
- Tűnjek el? És miért? Már nem szeretsz?
Éreztem, hogy az idegeim lassan teljesen felmondják a szolgálatot.
- Az Isten verjen meg. Te bolond kis szuka. Mondd mi vagy te? Te nem egy rendes kislány vagy! Egy kislány nem ilyen! Mondd ki a fene vagy Te?
- Tudod Te nagyon jól, hogy ki vagyok. Hisz Te mondtad el nekem két évvel ezelőtt. Amikor ott hevertél a hálószobám padlóján. Olyan rusnya voltál. Ezért kis híján nem hittem el, hogy a testvérem vagy.
Tehetetlen könnycseppek folytak végig az arcomon.
- Én már nem tudom. Amit te csinálsz, az már nem emberi. A szenvedés amit, nekem okozol…
- És mit szeretnél, hogy szűnjek meg? És hogy akarsz megszüntetni? Mondd, hogy akarsz megszüntetni?
A pillantása. A pillantása felidézett valamit. Valamit, ami ott volt egészen mélyen.
Felsikoltottam, a kezem már a torkán volt. A folyosóról bejött az ügyeletes ápoló. 
Valahol a tudatom határán halottam a kétségbeesett hangot.
- Diána! Diána! Kérem, nyugodjon meg! Hagyja ezt abba!
Le akart fogni, de én szembeszálltam vele. Rúgtam és karmoltam ahol csak értem. Végső kétségbeesésemben beleharaptam a karjába. Kiserkent a vére. Ma is meglepődök, hogy ekkora erő volt bennem. Aztán többen is jöttek. Észre sem vettem az injekciós tű szúrását. Csak azt, hogy egyszerre megint minden elsötétült.

16.

Több mint egy évig kezeltek a pszichiátrián. Ekkor ismerkedtem meg a tabletta jótékony hatásaival. Természetesen pszichiáter is foglalkozott velem. Én minden áron igyekeztem megakadályozni, hogy belelásson a fejembe. Szerencsére nem is igazán törte magát. Túl sok megbomlott elmébe lehetett már bejáratos ahhoz, hogy végleg elege legyen belőlük. De a pénz azért kellett neki. Ezért a receptek osztogatásánál igencsak bőkezű volt. Végül megállapították, hogy kedélybeteg vagyok, evési zavaraim vannak, és veszélyes lehetek önmagam számára. De ha folyamatosan szedem a rakat gyógyszert, lassan minden rendbe jön. 
Aztán hazaengedtek. Vili bácsiékkal nagyon megromlott a kapcsolatom. Szemmel láthatóan tartottak tőlem, és nem szívesen láttak már a családi fészekben. „Akár az anyja…”- hallottam folyton a hátam mögött. Vagy talán csak hallani véltem. Az iskolában is minden régi ismerősöm került. Ezért azon voltam, hogy minél előbb befejezzem félbemaradt utolsó évemet, és beadtam a jelentkezésemet egy megfelelően távoli vidéki egyetemre. 
Fel is vettek irodalom szakra, amit csak úgy találomra jelöltem be. Igazából fogalmam sem volt mi akarok lenni. Ha őszintén akartam volna válaszolni erre, azt mondtam volna, normális ember. Aki nem fél elaludni éjszaka. Aki nem fél az ébrenlét lidércnyomásaitól. Akinek nem kell minden reggel meg este bevennie a tablettákat. Aki nem fél még saját magától is.
Tudomásul kellett vennem, hogy újra elvesztettem mindent. Már valóban nincs családom. Nem tudtam megóvni satnya emberi kapcsolataimat a pusztítástól. Már alig éltem belül. 
És persze Liza sem volt már. Azután a nap után, amikor a kórteremben neki estem nem láttam többé. Tudtam, hogy az intézetben nem fog meglátogatni, ezért is rettegtem a hazatéréstől. De hozzánk sem jött el többé. A nagybátyámék sem beszéltek róla soha. Talán tudták, hogy miatta kerültem ilyen állapotba. Nyilván a fojtogatós jelenet már anyám füléig is eljutott. Nyilván el is tiltott tőlem.
Már csak egyetlen dolog éltetett. Talán kapok egy utolsó esélyt. Egyetemre megyek egy olyan városba, ahol nem ismer senki. Addig fel kell építenem egy új Márkus Diánát. Akit szeretni fognak az új életében. Akit nagyon fognak szeretni. És akinek nincsen kishúga.

17.

Az első egyetemi félévem kezdetére valamelyest összeszedtem magam. A kollégiumban hamar találtam barátnőket, akikhez ragaszkodhattam, és akik csodás alkalmazkodó képességem hatására szintén megkedveltek. Bár ha lehet, még zárkózottabb lettem. Liza hiányzott. Néha majd megőrültem a hiányától. 
Olyan voltam, mint az alkoholista, aki megszabadult az italtól, mielőtt az ital szabadította volna meg őt az életétől. Azóta nem nyúlt a pohárhoz. De amikor egyedül reszketett a magánytól, és a szörnyű képektől a fejében, tudta, hogy a gyógyszer létezik. Hogy ott van, csak ki kellene nyújtania a kezét. Úgy kívánja, hogy lenyeljen, legalább egy kortyocskát. Hogy az ismerős, zsibbasztó melegség újra átjárja a estét. Ilyenkor csak két dolog történhet. Újra alkoholista lesz. Vagy talál egy másik drogot az alkohol helyett, ami talán nem öli meg.
Tehát én is így voltam. Másik drog kellett, hamar, nagyon hamar. A lányokat nem tudtam közel engedni magamhoz. Ők ezt nem is bánták. Én voltam a tökéletes barátnő, aki türelmesen meghallgatja az összes problémájukat, viszont soha nem traktálja őket a sajátjaival. 
Végül arra jutottam, talán egy fiú jelentené a megoldást. Papa jutott eszembe, aki valaha úgy szeretett engem. De nekem még soha nem volt barátom. Úgy gondoltam lehetetlen, hogy akárki is vonzónak találjon. De akkor erőt vettem magamon. A kollégium nem volt egy erkölcsi fellegvár. Hamar akadt jelentkező. Jelentkező a testemre. Bár nem voltam szép, arra azért alkalmas voltam. Lapos, nőietlen alakom is képes volt rá, hogy felkeltse a fiúkban az állatias ösztönt. Én pedig reménykedtem, hogy valakit a lelkem is érdekel majd. De kit is érdekelhet egy olyan lélek, amitől még a saját gazdája is retteg… Mind leléptek, előbb vagy utóbb. 
Jó néhányan átmentek rajtam. Én nem szerettem egyiket sem. Talán csak egy álom erejéig. Egy rövid ideig azt képzelhettem, hozzájuk tartozom. Hogy a mohó kezeket, melyek magukhoz vonnak, szintén a szeretet vágy hajtja. És hogy egyszer a mohó kezek gazdái rájönnek, hogy szeretni nem csak testtel lehet. Nem tudom rájöttek-e valaha, de az biztos, hogy nem mellettem.
Természetesen mindenki fülébe eljutott mekkora ribanc vagyok. De ez nem sok mindenen változtatott. A lányok ezt a tényt nagyszerűen megtárgyalták a hátam mögött, a fiúk pedig felbátorodtak. Már a félszegebbek is oda mertek jönni hozzám. Nem tartottak a visszautasítástól.
Ennek köszönhetem, hogy találkoztam Márkkal. Már a harmadik évemet kezdtem az egyetemen. Akkor már nem is tudtam követni, hány szeretőm volt. Egyre mélyebbre süllyedtem, és egyre kilátástalanabbá vált minden.
Szóval Márk egy hozzám hasonló szerencsétlen volt. Arcát mély kráterek borították, kamaszkora öröksége. Vékony volt, nyurga, hosszú barna haját hátrakötve hordta. A legnagyobb jóindulattal sem volt szépnek mondható. Emellett rettenetesen félszeg volt. Ezt a jó tulajdonságát alkoholista apjának köszönhette, aki nem fukarkodott a testi fenyítéssel. Jó esze volt, történelem- földrajz tanár szeretett volna lenni. A suli viszont nehezen ment neki. A narkó miatt.
Egy kollégiumi bulin jött oda hozzánk. Nem ismertem, korábban nem a mi szárnyunkban lakott. Táncoltunk, de annyira ügyetlen volt, hogy kezdett elegem lenni a dologból. Akkor kérte üljünk le valami csendesebb helyre. Meghívott egy italra.
- Szóval Diának hívnak. 
- Igen. – úgy emlékeztem, a neveket egyszer már átvettük. És egyébként is biztosan tudja, hogy ki vagyok, különben nem pont rajtam akadt volna meg a szeme.
- És akkor most vagy harmadéves.
- Igen.
- Én is. Bár igazából már ez a negyedik évem.
- Aha. – valószínűleg ő is érezte, hogy kezdem unni a banánt, és rövidesen faképnél hagyom…
- És… ő... izé… Van barátod?
- Van, de nem olyan komoly.
- Á, értem. – zavartan nézett maga elé, kerülte a tekintetemet. Az igazat megvallva, nem igazán volt kedvem lefeküdni vele. De kezdtem megsajnálni, úgyhogy egyelőre nem döntöttem a sorsa felől.
- Tudod… ö… ö… nagyon tetszel nekem. Úgyhogy ha esetleg majd szabad leszel… akkor esetleg… én nem is tudom
Ezen már nevetnem kellett. Hihetetlen mennyire nem ért a nőkhöz ez a fiú. És mekkora balek. Valakinek segítenie kell neki. Elhatároztam, mégiscsak felviszem. Remegő lelkem valami halvány melegséget érzett, aminek nem tudott ellenállni.
- Gyere!- mondtam, és megragadtam a kezét. A harmadikon volt a szobám. Az egyik szobatársamat annyira magával ragadta a buli lendülete, hogy legkésőbb hajnalra lehetett visszavárni. A másiktól nem is kellett tartani, mert majd’ minden éjjel a barátjánál aludt.
Becsuktam az ajtót. Hozzá simultam. Csókolózni kezdtünk. Nagyon ügyetlenül csókolt. De volt benne valami szokatlan szenvedély, ami rám is átragadt. Levettem a pólóját. Majd én is vetkőzni kezdtem.
- Várj!- szólt zavartan- Én még soha sem… izé…
Ezt valahogy sejtettem.
- Nem baj. Majd segítek… - mondtam gyengéden, és simogatni kezdtem. Levetettük magunkat az ágyra. Ő alig mert hozzámérni. Viszont minden érintésemtől szabályosan remegett. Vadul csókoltam, szokatlan érzelmek hullámoztak bennem. Pedig a szex kezdett egyre kevesebbet jelenteni a számomra. Legtöbbször már anélkül adtam oda magam, hogy bármit is éreztem volna. A testiség drogja egyre kevésbé hatott.
De ez most valami egészen más volt. Valami szokatlan született azon az éjszakán. 
Nem jutottunk el a beteljesülésig azon az estén, mert Márk a túlzott vágy hatására még előtte elélvezett. Rettenetesen zavarban volt. És furcsa mód én is.
Feküdtünk egymás mellett a sötét kollégiumi szoba szűk, kényelmetlen ágyán. A földszintről felszűrődött a dübörgő zene tompa morajlása. Ő egyre csak szorongatta a kezem. Egyikőnk sem szólalt meg. Mindketten féltünk, hogy egyszerre tovatűnne a varázs. Nem tudom, vajon percekig, vagy órákig feküdtünk-e így.
Végül Ő törte meg a csendet.
- Dia… én soha…
- Igen, ezt tudom. És nincs semmi baj. – a hangom szokatlanul lágynak és távolinak tetszett.
- Nem, nem tudod mit akarok mondani!- hirtelen felállt és az ágy mellé telepedett, de a kezemet még mindig nem engedte el. – Én… én még soha nem voltam ilyen boldog, mint ma, itt, veled. Figyelj, be kell vallanom valamit! De ígérd meg, hogy nem haragszol meg! Ígérd meg, kérlek!
- Megígérem… - mondtam alig hallhatóan.
- Amikor a haverjaim megtudták, hogy még nem voltam nővel, egyfolytában ezzel ugrattak és maceráltak. Azt mondták, menjek oda hozzád, mert te… szóval, azt mondták te olyan lány vagy. De kérlek ne sértődj meg, ez csak az ő véleményük! Mert én most már tudom, hogy ez nem igaz! Te… te csodálatos vagy! És gyönyörű!
- Ezt most hagyd abba!- mondtam keserűen, de nagyon erőtlenül.
Márk odalépett a villanykapcsolóhoz. Mindketten hunyorogtunk a hirtelen erős fénytől. Én még mindig ott feküdtem a szétdúlt ágyon anyaszült meztelenül. És minden voltam, csak nem gyönyörű. Hanyatt fekve még feltűnőbbek voltak kiálló bordáim, és apró melleim, amik inkább illetek volna egy tizenhárom éveshez.
Legszívesebben zokogtam volna. Miért mondja, hogy szép vagyok? Miért hazudik? Miért játszik velem?
Márk odalépett, és két ujjával felemelte az államat. Mustrálni kezdte az arcom, szemében valami ismeretlen fény égett. Zavartan ráemeltem lesütött tekintetem.
- A szemeid a legszebbek. És az arcod. Akár egy angyal arca. Már csak a szőke hajkorona hiányzik…- mondta félszeg, kamaszos mosollyal.
- Az is megvolt egykor. De már jó pár éve festetem.
- Talán a kedvemért egyszer majd újra szőke leszel. Persze csak ha te is akarod!
Én ránéztem, és alig hallhatóan előtört belőlem a zokogás. Ő átölelt. Olyan megindultan vigasztalt, mint egy újdonsült apuka, aki nem tudja miért sír a kisbabája, de rettenetesen szeretné megnyugtatni.
Hát így kezdődött…

17.

Soha nem voltam még szerelmes. Ezt az érzést korábban nem engedtem meg magamnak. Márknak is én voltam az első minden téren. A lány, aki fél óra ismeretség után felhurcolta a szobájába. 
Bár már huszonkettő voltam, Márk pedig egy évvel idősebb nálam, olyanok voltunk, mint két kamasz. Egész addigi életünkben nem nevettünk annyit, mint azalatt a néhány hét alatt. Még egy-két óra távollét is irdatlanul nehéznek tűnt. Főleg nekem, aki egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ez mind vele történik. Nem csak a jóléthez lehet hozzászokni, hanem a boldogtalansághoz is. Nekem a szenvedés volt a természetes állapotom. Nem is tudtam maradéktalanul boldog lenni. Valami azt súgta belül, hogy ennek ára van. Hogy nem tarthat sokáig. És akkor egy eddig ismeretlen félelem kerített a hatalmába. A boldogság elvesztésétől való félelem. Gyermekkoromban már egyszer kiűzettem a Paradicsomból. Tudtam, hogy még egyszer nem élném túl.
Ezért azt akartam, hogy Márk csak az enyém legyen. Tudtam, hogy más szemében nem vonzó férfi. Más nem fogta fel meleg barna szemének játékát, nem tudta, milyen kedvesen cseng a hangja, ha azzal beszél, akit szeret, nem tudta milyen jó érzés félszeg kezének simogatása. Nem tudták mennyi kincs rejtőzik benne. És mégis. Elkezdtem gyűlölni a világot. Mindent, amivel Márk kapcsolatban van, és ami nem én vagyok. Lassan már az is kínnak tűnt, ha iskolába megy. Ott is mással van. Mással beszél. Mással örül.
Általában csak magamban szenvedtem. De néha elemi erővel bukott ki belőlem a féltékenység. Ezek általában látványos veszekedésekbe, és még látványosabb kibékülésekbe torkollottak. Márk, bár egy légynek sem tudott volna ártani, ugyanolyan érzékeny, ideges teremtés volt, mint jómagam. Így ha úgy adódott vég nélkül tudtuk marni egymást.
Az is borzasztóan bántott, hogy nem szokott le a narkóról, hiába kértem. Azt akartam, hogy értem, hogy miattam hagyja abba. Hogy ezt is nekem köszönhesse. És egyébként is, miért függ mástól rajtam kívül. 
Tudtam, hogy sokat szenved amiatt, hogy nem képes leszámolni addigi életvitelével. Az én szerelmem sem ad annyi erőt neki, hogy egyedül szembenézzen a világgal. 
Fájdalmasan józan pillanataimban tudtam, hogy a mi szerelmünk két féllábú kétségbeesett kapaszkodása egymásba. Aminek szükségszerűen hatalmas bukás lesz a vége.

18.

Másfél hónap telt el viharos kapcsolatunkból. Kétségbeesetten szenvedélyes szeretkezések, éjszakába nyúló beszélgetések, korábbról ismeretlen felszabadult nevetés És borzalmas veszekedések, amikor soha meg nem gyógyuló beteg lelkünk gennye lyukat ütött szerelemtől elvarázsolt személyiségünk vékonyka falán. Ez jellemezte életem legszebb másfél hónapját. És a remény, hogy egyszer majd elmondok Márknak mindent. És akkor végre valaki segít cipelni sorsom terhét, amelyben soha nem osztozott senki, és ami már majdnem teljesen összetört. Viszont egyelőre neki is képtelen voltam beszélni a múltról. De tudtam, ha valaha, valakinek beszélni fogok róla, az ő lesz.
Márk is nagyon keveset beszélt magáról. Az is jó pár nappal megismerkedésünk után derült ki, hogy ugyanabból a városból származunk. Márk szülei a városnak azon a részén laktak, ahol a mi régi házunk állt. Soha nem találkoztunk a vonaton hazafelé menet. Hiszen mindketten a lehető legritkábban látogattunk haza.
Elhatároztam, hogy őszi szünetet majd otthon töltjük, és én bemutatom őt a nagybátyáméknak. Talán kicsit megkönnyebbülnek, ha látják, van mellettem valaki. Márk nem akarta, hogy megismerjem a szüleit. Leginkább azt szerette volna, hogy abban a pár napban ki se tegyük a lábunkat a kollégiumból. Legalább kettesben lehetnénk, nem zavarna minket senki.
Én erőltettem, hogy hazautazzunk. De miért? Miért…

19.

Vili bácsiék tényleg örültek nekünk. Legalábbis azon a visszafogott módon, ami a hozzám való viszonyukat jellemezte az utóbbi években. Márk sokat volt nálunk, de nem igazán érezte jól magát. Sokat veszekedtünk. A drog téma nem hagyott nyugodni. Az egyik csúnya összezördülésünk után én felfüggesztettem a gyógyszerek szedését. Hogy bizonyítsam, mellette már nincs szükségem rájuk. Hogy lelkiismeret furdalása legyen. Tudtam, ostoba vagyok, de nem érdekelt. Mindent megtettem volna, hogy az én akaratom győzzön. Márk persze nagyon ellenezte. De nem tehetett semmit. Én is furcsán éreztem magam, hiszen majdnem négy éve folyamatosan szedtem őket, minden áldott nap, reggel és este. Vártam, hogy a rémálmok és szorongások erősebbé válnak. De nem történt semmi. És ez volt a legijesztőbb. Rossz előérzet kínzott. Folyton ott volt a gyomromban. És én vártam. Vártam, hogy lecsapjon. És tudtam, hogy nem hiába várok. Senki sem futhat el a saját sorsa elől.

20.

Egyik este egyedül mentem haza. Márkkal voltam moziban. De aznap nem akartam, hogy hazakísérjen. Ez önmagában is olyan furcsa volt. Hogy velem lehetett volna, de én nem szomjaztam a jelenlétére.
November másodika volt. Halottak napja. Ilyenkor az emberek gyertyát gyújtanak elköltözött szeretteikért. Én nem gyújtottam soha. Kislány korom óta nem jártam temetőben. Rettegtem attól a helytől. Ahol az emberek csontjai nyugszanak, és a hatalmas fák a halott emberek rothadó húsából táplálkoznak, az élők és holtak világa összeér. Azt képzeltem, ha az ember ide beteszi a lábát, a halottak belelátlak a lelkébe. És kiolvassák belőle minden titkát. Azokat is, amelyek, még előtte is rejtve vannak.
Most mégis ide vágytam. Arra a helyre ahol a családom is nyugszik. Céltalanul bolyongtam az általam soha nem ismert emberek emlékhelyei között. A sírokon gyertyák és mécsesek világítottak a sötétben. De nem mindegyiken. Voltak gazzal benőtt, sötét sírok is. Őket már elfelejtették. Értük már nem gyújt gyertyát senki. Ez a gondolat félelemmel és szorongással töltött el. Már szinte rohantam, a fejem zsongott, ahogy egyre csak olvastam a kőbe vésett neveket, de én csak egyetlen nevet akartam látni. Aztán a lábam, talán tudattalanul, odavezetett. Oda, a mi sírunkhoz. Fekete márványtáblán arany betűk: „A Márkus család béke hamvaira. Márkus József. Élt 71 évet. Márkus Józsefné, született Szabó Katalin. Élt 69 évet. Márkus Tamás. Élt 37 évet…”
Hirtelen valaki hátulról átkarolta a derekam. Csaknem megállt a szívem a rémülettől. Megfordultam. Hideg, kék szemek. Hosszú sötétszőke haj omlik rá a fekete szövetkabátra, amely kiemeli a fiatal lány karcsú alakját.
- Liza. – suttogtam.
- Nem gondoltam volna, hogy pont itt találkozunk. – a szeme, akár a jég…- Nem kellett volna idejönnöd. De most már mindegy. Gyere!- megragadta a karomat. Alig éreztem az érintését, és mégis, mintha húzott, cibált volna maga után.
A látványa iszonyú kínt okozott. Tizennégy éves volt, de legalább három évvel idősebbnek tűnt. Szívszorítóan gyönyörű volt. Ha férfi lennék vadul, és reménytelenül beleszeretnék. Nevetve tűrném gonosz játékait. Aztán hagynám, hogy megöljön. 
Kiértünk a kapun. Rágyújtott egy cigarettára. Felém nyújtotta a dobozt, de én tehetetlenül álltam, és egy pillanatra sem tudtam levenni róla a szemem. Elmosolyodott.
- Szóval hűtlen lettél a barátságunkhoz.
- Igen. Nem akarlak látni többé. Engedj el! Kérlek, kérlek…- az egész testem remegett. De nem a hidegtől.
- Én csak meg akarlak védeni. Még mindig nem érted? Te szerencsétlen, ostoba, kis kurva… Láttalak. Láttalak avval a fiúval. Azt hiszed, hogy ez segít?
- Igen, ő az egyetlen értelme az életemnek. És már nincs szükségem rád. Nincs szükségem rád…- ismételgettem alig hallhatóan.
- Jól van, most elmegyek. Ma este még forgatásom lesz. – csókot lehelt halottsápadt arcomra. - És jól vigyázz magadra ma éjjel! Ugye érted mire gondolok?
Aztán megfordult, és eltűnt a sötétben.

21.

Teljesen magamon kívül voltam. A fejem zsongott, és iszonyú képek kergetőztek benne. Egész éjjel jártam a várost, és próbáltam elűzni a képeket. 
Hajnalban keveredtem haza. Ruhástól belefeküdtem az ágyamba. Aztán elaludtam. De nem álmodtam semmit. Az is lehet, hogy csak nyitott szemmel a plafont bámultam.
„El kell mennem Márkhoz”- villant át az agyamon a felismerés. „Márk majd segít, Márk biztosan segít.” Tántorogva, félálomba kezdtem meg az utam a házuk felé. Aztán úgy éreztem rohannom kell, mert minél előbb kell a megnyugvás. Régi, lelakott bérház. Korábban csak egyszer jártam ott, amikor Márk szülei nem voltak itthon. Kiélt, lerobbant nő nyitotta ki az ajtót. A kedvesem édesanyja. Szinte kérés nélkül beengedett, pedig nem is ismert. Bementem Márk szobájába. Áporodott szag, és irdatlan rendetlenség. Az ágyon feküdt. Láttam, hogy valami nincs rendben. Hogy valami nagyon nincs rendben. Talán megint beszívott. Felült. Alsónadrágban volt, a haja kócosan hullott keskeny arcába. Odaszaladtam hozzá, és átöleltem.
Ő hagyta, közben élettelenül simogatta a hajam. Az érintésében nem volt benne semmi érzelem. Lassan eltolt magától, és valami megmagyarázhatatlan tekintettel méregetett.
Én sírni kezdtem. Próbáltam neki elmondani mi történt. Hogy van egy testvérem. Aki tönkre akar tenni. Aki gonosz. És hogy nagyon, nagyon félek.
Az arcán nem látszott meglepődés, egyáltalán nem látszott rajta semmi. Csak irtózatosan sápadt volt. És az ajka is remegett.
- Dia, kérlek, menj most haza! Menj haza és vedd be a gyógyszereidet.
- Hát nem érted? – átfogtam, irtózatos erővel vontam magamhoz. Csókolgattam színtelen ajkát, de ő nem csókolt vissza. – Csak te tudsz segíteni! Ha látja, hogy te szeretsz, megérti, hogy már nincs rá szükségem…
Felállt, és erőtlenül eltolt magától.
- Én ebben nem tudok segíteni neked. Most felöltözöm, és hazakísérlek, jó? A nagybátyádék hazaértek már?
- Nem tudom…- nyöszörögtem. Lerogytam a földre és átöleltem a térdeit.
- Kérlek, ne csináld ezt! 
Valahogy felnyalábolt és lefektetett az ágyra. Én akkor már félájult voltam. Márkkal történt valami. Már nem szeret többé. Csak ennyi jutott el az agyamig, és iszonyatos, elementáris erejű fizikai fájdalom járta át az egész testem. Aztán valahogy hazakerültem. Vili bácsiék is ott voltak. Egy vagy két napja nem is láttam őket. Valamit beszélgettek Márkkal. Olyan furcsa volt az arcuk. Engem felvittek a szobámba. Tablettákat adtak. Sokáig aludtam. Álmomban a szobámban voltam. Feküdtem az ágyon és Márk járt az eszemben. Álmomban Liza az ágyamon ült és csak nézett és nézett. Nagyon szép és elegáns volt. És kész nő, mintha nem is húgom lenne, hanem egyidős velem. Én bámultam rá, és kérdezni akartam valamit, de nem jött ki hang a torkomon. De ez nem is volt baj, mert tudtam, hogy olvas a gondolataimban. Hirtelen eszeveszett zokogásban törtem ki. Ő magához ölelt. Ölelése hideg volt, mint egykor anyámé. És, mint a délelőtt Márké. Fehér ujjai gubancos hajammal játszadoztak. 
- Felesleges sírnod. Hisz tudhattad előre, hogy így lesz. Vagy még mindig nem tanultad meg a leckét? Nem lehet bízni az emberekben. Soha. Csak magadra számíthatsz.
- De Márk szeret engem. – már szinte fuldokoltam a könnyektől. Émelygett a gyomron.
- Szeret?
- Azt nem tudom, de szeretett. Egészen biztos, hogy szeretett.
- Ha szeretett miért feküdt le a szerelme testvérével?
Kitéptem magam a karjai közül. Liza mosolygott. Ez volt a legvalósághűbb rémálmom, mind közül, és egyszerűen nem voltam képes felébredni.
- Tegnap éjjel elmentem hozzá. Az a vén kurva anyja azonnal beengedett. Elmondtam neki ki vagyok. Aztán arra kértem, azt adja nekem, amit ő kapott tőled. Persze megtette. Azt mondta én vagyok a leggyönyörűbb, akit valaha látott. Szerinted nem szép, hogy a nővérem kedvese vette el a szüzességemet? Most miért nézel így? A jó testvérek mindent megosztanak egymással…
Sikítva rontottam rá, téptem a haját, karmoltam tejfehér bőrét, de az ő fiatal, erős teste hamar fölém kerekedett. Két vállra fektetett és győztes istennőként nevetett az arcomba. 
- Hiába a test szépsége és bája hatalmas úr. És képzeld, végigbeszélgettük az éjszakát. Elmondta, hogy te vagy a suli ribanca. Látod, találtál valamit, amiben te lehetsz a legjobb, ebben nem szárnyal túl senki. Azt is mondta, igazán hálás neked, hogy átsegítetted a nehezén. Ez annyira meghatotta, hogy egy röpke percig azt képzelte, szerelmes beléd. De most már nincs benne más, mint szánalom és enyhe undor. De ez is valami. Ez is több, mint amit érdemelsz.
- Nem hiszek neked…- nyögtem, artikulátlan hangon.
- Nem? Akkor hívd ide, és kérdezzük meg. Látom, te nem vagy olyan állapotban, hogy beszélj vele.
Leszállt rólam, a testem már olyan tehetetlen volt, mint egy darab fa. Előhalászta a táskámból a telefonom. Hallottam, hogy Márkkal beszél. Édes, behízelgő hangon kérlelte, hogy találkozzanak itt, az én szobámba. Márk valószínű nem igazán akart kötélnek állni. Mintha Lizára is haragudna, ahogy rám. Olyan abszurd volt az egész. Vagy fél óráig feküdtem a földön, miközben Liza tett vett a szobámban, és eltüntette magáról a dulakodásunk nyomait.
Aztán Márk is megérkezett. Akkor már bizonyos volt, hogy valóban ismeri Lizát. Liza úgy bújt oda hozzá, mint valami macska. Márk gyengéden lefejtette magáról. Engem mintha észre sem vett volna. Szólni akartam, de ebben a furcsa álomban, mintha egyáltalán nem tudtam volna beszélni. Liza viszont nem hagyta annyiban Márk húzódozását. Odavonta az ágyra. Szeretkezni kezdtek. A testük vadul fonódott össze. Márk végül minden gátlását levetette, és vadul magáévá tette a húgom hibátlan, gyönyörű testét. A lelkemet eltompította a benne rejlő jótékony sötétség. Az embertelen fájdalom helyét lassan, csak lassan átvette az üresség. Hogy mennyire szerettem akkor azt a semmit! Az érzékeim egyszerre kiélesedtek. Valahogyan a kezembe akadt egy olló. Ott álltam az ágy mellett, kezem lesújtani készült. És mintha láthatatlan lettem volna. Hiába álmában az emberrel bármi megtörténhet… Aztán Márk mégis észrevett. A nevemet kiáltotta, és kicsavarta a kezemből az ollót. Zokogva ölelt magához.
- Miért?- kérdezte a lélek nélküli test. - Hogy hagyhattad, hogy téged is elvegyen? – Megrökönyödve nézett rám. Éreztem, hogy fél. És hogy nem érti, mert ennyire ostoba. Nem érti mit tett. 
- Nem vett el tőled senki Dia. – mondta remegő hangon.
- De igen. Liza téged is elvett, mint mindenki mást. Először a szüleimet, majd Vili bácsiékat és a barátaimat. De ők nem érdekelnek. Őket nem szerettem úgy. De benned megbíztam.
- Istenem…- suttogta- Ott ültünk a padlón, és ő összevissza ölelgetett és puszilgatott. Mint akinek elment az esze. „Talán mégis szeret”- gondoltam. „Talán rá tudnám venni, hogy jobban szeressen, mint őt.” Éreztem, hogy a lelkem lassan újra kezd átszivárogni az érzéketlenség kőfalán. Elhatároztam, hogy kap még egy utolsó esélyt. 
- Ígérd meg, hogy nem szereted többé Lizát, csakis engem. – suttogtam. Álmomban nagyon jól tudtam, hogy ezekben a pillanatokban dől el az életünk.
- Megígérem. - Fátyolos szeméből hihetetlen gyengédség áradt. Megértett. Ez az álombeli pillanat volt életem legboldogabb perce. Teljesen elmerültem benne, és elraktároztam a bensőm minden zugában az érzést, amit úgy hívunk feltétlen szeretet. Aztán éreztem, hogy valaki néz. Liza volt. Még mindig meztelenül ült az ágyamon. Tudta, hogy vesztett. Hogy számomra eljött a megváltás, és ez egyben az ő vesztét jelenti. De Liza nem tudott veszíteni. Márk hirtelen felüvöltött. Meleg folyadék szivárgott az ujjaim között.

22.

Felébredtem. Már nem otthon voltam. Újra bezártak. Pszichiátria. Az eddigieknél sokkalta több tabletta. Márk elhagyott. A családom nem akar tudni rólam. Egyetlen látogatóm van. A tizennégy éves húgom. Most is őt várom. Ilyenkor, szokott jönni, amikor múlik a gyógyszer hatása. És beszélgetünk. Mint régen. Nyílik az ajtó. Gyönyörű szőke, fiatal lány lép be. Nagyon elegáns. Nem csoda, hiszen modell. Megöleljük egymást. Tudom, Liza gonosz, és nem engedi, hogy más is legyen az életemben rajta kívül. De ő legjobb barátom. Az egyetlen barátom. Talán majd mi ketten új életet kezdünk, ha egyszer kiengednek innen…

Epilógus

Az ápolók feltépték a kórterem ajtaját.
- Már megint ez…- nyögött fel az egyik tagbaszakadt férfi.
A durva kezek lefogták a csont és bőrré soványodott testet, majd durván hozzá kötözték az ágyhoz a csupa seb kezeket és lábakat. Felhúzták a lány hálóingjét, és belészúrták az injekciós tűt. A hangos, artikulátlan nyögések lassan abbamaradtak. A két férfi az ajtó felé indult, az egyik még vetett egy pillantást a lekötözött fiatal lányra. A csomókban lógó fekete tincsek csaknem eltakarták a halott fehér eltorzult arcot, amely tele volt apró hegekkel. A haja a tövénél mintha erősen őszülne, sokkal világosabb volt a többinél. Az ápoló undorodva vette le róla a szemét, aztán leoltotta a villanyt, és rátolta az ajtóra a reteszt. 
A két férfi kiment a teraszra, az ilyen incidensek után jól esik egy szál cigi.
- Hihetetlen ez a kis ribanc. – morogta az egyik. – A többi csak az ereit vagdossa, és ha nincs a keze ügyében semmi éles, általában nyugton marad. De ez teljesen hülye, saját magát fojtogatja. 
- Na ja. Meg rendszeresen kihányja a gyógyszerét, pedig akkora adagokat kap, mint egy ló. Én már egy ideje rájöttem, hogy ez a trükkje, de szólni is fogok a doktor úrnak, hogy ezután már csak injekcióztassuk Neki is jobb lenne, ha nem tudna magáról semmit. Meg nekünk is. Legalább nyugodtabb lenne az éjszakánk. – férfi köpött egy nagyot, csak hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját.
- Azért nem semmi szar melónk van ám nekünk, hogy ilyenekkel kell egy levegőt szívnunk. Ez a kiscsaj a pasiját nyírta ki, egy másik a gyerekeit…
- Na igen, és az a döbbenet, hogy ez is volt már idebenn. De kiengedték. És, hogy jobbat mondjak, a doktor úrtól tudom, hogy a muterja is itt végezte.
- Az meg mit csinált?
- Lehet, emlékszel is rá, egy csomót cikkeztek róla az újságok annak idején. Kinyírta a másfél éves gyerekét. A kedves papa, amikor meglátta mi történt elegánsan fejbe lőtte magát. Mire kimentek a rendőrök, már csak a nő volt életben, meg a másik gyerek, a nő éppen azt fojtogatta. És szentül állította, hogy a tíz éves kiscsaj ölte meg a babát. Persze az sem jutott ki innen soha. 
- Hát ez sem fog, az egyszer biztos. Már most nem látogatja a kutya sem. Csak az újságírók jártak ide egy ideig, de azok is lekopnak lassan. Már csak minket boldogít.
- De nem sokáig, ezek általában csak párévig húzzák idebenn. Érzik, hogy feleslegesek már erre a világra, és szépen, diszkréten elpatkolnak. – a két ápoló elgondolkozva hallgatott. 
- Mondjak valami röhejeset? – szólalt meg az előbbi. – Ez a csaj állítólag valami felkapott gyerekmodell volt annak idején…
- Na ne szívass!- csapott egy nagyot a térdére a társa. – Nem vagyok valami finnyás, de ezt bottal sem piszkálnám meg… Még akkor sem, ha nem lenne kettyós. De hát nem is nyúl már ehhez többé senki. Brrr…
- Ez azért mégiscsak szomorú egy kicsit. - borult el egy rövid időre a másik ábrázata. – Szerinted szerette őket valaha, valaki? 
- Talán pont ezért kerültek ide…
- Miért?
- Mert nem. Vagy nem eléggé. Vagy mit tudom én. Hagyjál már engem ezekkel a filozofikus baromságokkal! Nem elég, hogy minden nap kivakarjuk őket a saját hugyukból, még a lelkivilágukkal is mi törődjünk!
- Igazad van. – hagyta rá a másik. Aztán kedvetlenül elindultak a kórtermek felé. Sok egyforma fehér ajtó. „Most már mindegyik mögött csend van.”- nyugtázták elégedetten.